Ha már a napokban két posztban (egészen pontosan ide kell kattintani az első, ide pedig a második részért) vázoltuk fel LeiterJakab rettenetes németországi tapasztalatait, a kiegyensúlyozottság jegyében ezúttal jöjjön egy olyan írás, amely kifejezetten pozitívan láttatja a németeket (egészen pontosan egy bizonyos német családot). Juli az iskolapadból nyelvet tanulni ment ki, és au-pairként talált magának (saját bevallása szerint is szerencsésen) egy családot (a kép természetesen most is csak illusztráció).

Az ügyintézés teljesen hivatalosan zajlott, akkoriban az útlevelemben egy au-pair vízum figyelmeztetett arra, hogy mi az az egy munkakör, amit én végezhetek a németeknél. Egy Ingolstadt (Audi-fellegvár) melletti kis faluba kerültem (a családot egy kedves ismerősöm ajánlotta, és előttem egy ugyancsak magyar lány volt) 2 kisfiú mellé; a kisebbik 3, a nagyobbik 6 éves volt.

A szülők értelmiségiek, doktorált emberek, apuka a faluban képviselő. Egy ikerházban laktunk a nagyszülőkkel, akik idős koruk ellenére még mindig földművelésből éltek. Na nem itthoni viszonyokat kell elképzelni, hanem a falu központjában egy hatalmas birtokot, ahol van bőven hely a temérdek traktornak, kombájnak és a terménynek.

Igazi német szabálykövetés

Visszatérve arra, hogy a szülők diplomás, felvilágosult emberek voltak, ők tényleg betartották azokat a szabályokat (na meg persze szabálykövető németek), amik az au-pair „tartásra” vonatkoznak. Vagyis nekem ténylegesen csak a lurkókkal kellett foglalkoznom (napi max 5 óra, ez is hétköznaponként, hétvége szabad), ezért kaptam egy csekélyke zsebpénzt (akkor az 205 vagy 210 euró volt), fizették Ingolstadtba a buszjegyemet, a német nyelvóráimat (ezek kötelezően a családot terhelik), és a gyerekfelügyeleten kívül nem kellett mást csinálnom a háztartásban. Vagyis: no takarítás, no főzés.

Előbbit egy orosz hölgy tette meg hetente egyszer, utóbbit pedig az ikerház másik felén lakó nagymama, úgyhogy volt szerencsém igazi jóízű sváb kajákat enni nap mint nap.

Egyedül a vasalásra kért meg az anyuka, de időm temérdek volt, mint a tenger, és olyan őszinte hálával köszönte meg (egyébként előttem nem nagyon vasaltak, csak apukának ingeket), hogy azért érdemes volt azt a napi 20 percet rászánni. Ha lejárt délután a „munkaidőm”, akkor megkérdezték, hogy velük tartok-e a vacsoránál, ahogy épp kedvem tartotta.

Elég jól összeszoktunk

Amikor otthon voltak, igyekeztek minél több időt a gyerekekkel tölteni. Ők nem azért fogadtak fel egy au-pairt, hogy az kiszolgálja őket, vagy mert úgy kényelmesebb nekik (nem úgy, mint sok más nyugat-európai család), hanem mert így tudták legjobban a gyerekfelügyeletet megoldani. A gyereknevelésben persze voltak nehézségek, de ez egy másik téma.

Az idő múlásával elég jól összeszoktunk, őszintén érdeklődtek a magyar kultúra iránt, és ahogy fejlődött a nyelvtudásom, annál nagyobbakat tudtunk beszélgetni. Egy idő után 1-2 apró ügy intézését is rám bízták, és nagyon pozitívan fogadták, hogy igyekeztem elfoglaltságokat találni magamnak. Visszagondolva, elég jó dolgom volt náluk, bár az ismerősöm, aki kiközvetített, többször figyelmeztetett, hogy nehogy azt gondoljam, hogy a németek ilyenek. Igazából a ritka kivételbe csöppentem bele.

Voltak kint magyar barátaim is, és egy magyar baráti kör összejöveteleire is eljártam néhanapján (vagyis nekem személy szerint nem voltak gondjaim a saját honfitársaimmal), akiknek bizonygatnom kellett, hogy én nem szeretnék kint maradni, vár otthon a főiskola befejezése.

Nagyon nagy kihívás társaságot találni

Ezt leszámítva, a legnehezebb az egyedüllét volt (leginkább az elején). Külföldön tényleg meg tudod találni a számításod, ha van szorgalmad, tudásod és kitartásod, de aki egyedül vág bele (vagy a partnerével), számítson arra, hogy csak magára számíthat, és néha nagyon nagy kihívás társaságot találni. Olyan embereket, akikkel tényleg szívesen töltöd együtt az idődet, és nem érdekből keresed a társaságát. A legnehezebb munka az egészben felépíteni egy olyan életet magad körül, amiben jól érzed magad, és nem csak a pénzkeresésre koncentrálni.

Aki au-pairként akarja magát kipróbálni, akármelyik nyugat-európai országban, az tegye, kiváló terep a nyelvtanulásra, vagy a nyelvtudás elmélyítésére. Ugyanolyan nagy kihívás, mint akármilyen más munka, pláne, hogy gyerekekkel kell foglalkozni, de jó ügynökség, és szerencse is kell hozzá, hogy egy tényleg rendes családhoz kerüljön az ember.”

Egyelőre itt hagyjuk magára Júliát, ám azt ígérhetem, hogy hamarosan folytatjuk a történetét. Akkor majd Dániába kalauzol el, és a történet messze nem lesz ennyire pozitív. Sőt...

Beszélgetni, vitatkozni, tapasztalatokat megosztani lehet itt, a kommentekben, vagy a Határátkelő Facebook-oldalán, ahol már több mint kétezren vagyunk! Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.

Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!

Miért megyek el?

Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok

Ügyintézés indulás előtt

Kisokos Nagy-Britanniába indulóknak

A spanyol meló – a narancson túl

Még nem tudok nevetni rajta

Kipróbálom, mi az a megélhetési bűnözés

A Mester, aki adott egy esély Ausztráliának

Minden rossz megtörtént velünk

Milyen önéletrajzot írjunk?

Megyünk valahová a világ végére

Mindig fel tudtuk segíteni a másikat

Senki nem tekint vissza

Megpróbáltunk mindent otthon

Mit ér az ember, ha magyar?

Bánom, hogy nem előbb mentem el