Rengeteg hozzászólás érkezett az első két bejegyzést követően, nem csak a blogon, hanem a Facebookon is. A sok értékes és jó gondolat között volt egy olyan, ami nagyon megragadott, úgyhogy arra gondoltam, ma megpróbálhatnánk ezt körüljárni közösen.

Sokan írtak olyanok, akik tervezgetik (néhányan már egészen konkrétan), hogy elmennek Magyarországról, és szép számmal írtak olyanok is, akik már külföldön élnek. Nagyon örültem annak, hogy (hozzám hasonlóan) nagyon sokan érzik úgy, és le is írták, hogy büszkék a magyarságukra és ezt külföldön is meg akarják őrizni.

„Aki menni szeretne, csak biztatni tudom, és ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy nem vagyok hazaszerető, vagy megtagadnám a hazám, netán meggyaláznám a magyar vért, amivel megvádoltak pár éve, mert brazil férjem van” - írta például az egyik kommentelő és tökéletesen igaza van.

„Nyilván nekünk is megfordult a fejünkben, hogy hazatérünk majd ha gyermekünk születik, hogy magyar környezetben nőjön fel, magyar iskolába járjon, család közelében legyen stb.. Ami biztos. hogy magyar öntudatra akarjuk nevelni, akárhol születik is majd meg. Úgy gondolom, hogy aki akarja az külföldön élve is meg tudja tanítani a gyermekét a magyar nyelvre, történelemre, irodalomra stb” - írja egy másik hozzászóló.

Márpedig ha igaz a hazaszeretet az elvágyódókban, és miért ne lenne az, akkor itt sokkal nagyobb a baj, mint azt egyébként feltételeznénk. Olyan emberek tucatjai írták azt, hogy el akarnak menni ebből az országból, akik emellett büszkén vállalják, hogy magyarok és eszük ágában sincsen megtagadni gyökereiket. Mégis úgy érzik, menniük kell, mert ez az ország nem tudja megadni nekik azt az életet (és megint nem csak az anyagiakról van szó), amit élni szeretnének.

Milyen lett Magyarország?

De a mai poszt nem erről szeretne szólni, hanem arról, amit szintén sokan leírtak. Kezdjük talán néhány idézettel:

„Sajnos az anyagi biztonság mellett és ellenére is van valami, ami az embernek hiányozni fog élete végéig, ha nem a hazájában el. És mégis itt vagyunk, és maradunk, fogakat összeszorítva, honvágy és a családtól való távolság ellenére..s ahogy már mások eddig megírták, az az ország, ami annyira hiányzik, már csak az emlékezetemben és a képzeletemben él..visszafelé nem vezet már az út..csak előre” - így az egyik kommentelő.

„18 évesen jöttem ki Amerikába, eredetileg középiskolás cserediákként, aztán itt ragadtam. Szerencse és családi háttér is kellett hozzá, de összejött és most olyan jövő elé nézhetek, amit a kortársaim el sem tudnak képzelni. Hogy hiányzik-e az ország? Egy olyan ország után van honvágyam, ami már nem létezik...” - egy vélemény a Facebookról.

„Szerintem is ez az igazság...hiányzik, ami már otthon sem létezik...bár a mi szívünkben még igen és a gyermekeinknek is úgy meséljük, mintha még mindig úgy lenne...” - szintén a Facebookról.

A kérdés tehát valahogyan úgy szól: vajon milyen az a Magyarország, amelyben élünk? Vajon mennyit változott, változtunk mondjuk az elmúlt 10-15-20 évben, és ami hiányzik azoknak, akik már nem itt élnek, vajon megvan-e még? Tudom, nem egyszerű kérdések ezek, de jó lenne választ találni rájuk.

Alighanem lassan ideje lenne szembenézni magunkkal és az országgal, hogy hova jutottunk, milyenek lettünk. Az az érzésem, hogy enélkül nem fog változni semmi. Vajon képesek vagyunk rá?

Véleményeteket, saját történeteteket megoszthatjátok egymással itt, vagy a Facebook-oldalon (ahol nagy meglepetésemre már egy-két nap alatt szép élet alakult ki, és talán egymást segítő kapcsolatok is szövődnek). Ha valaki inkább privátban írna, akkor azt a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.