Miután tegnap kipihentük magunkat Cipruson, ma a határátkelők egyik kedvelt célállomás, Svájc felé vesszük utunkat. Kalauzunk Katten, aki párjával kapott egy jó lehetőséget, ám kellett sok kitartás és elszántság ahhoz, hogy mostanra lassan elkezdjenek magukra találni.

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

A mi történetünk nem hagyományos. Eszünk ágában sem volt külföldre jönni. A lehetőség gyakorlatilag az ölünkbe hullott. És ha már belehullott, ki is használtuk.

A kezdetek

Történt ugyanis, hogy párom volt kollégája szólt, hogy lenne egy lehetőség. Friss budapesti irodát nyitó céghez svájci tréninggel, majd budapesti munkahellyel, kellemes fizetéssel, keresnek embereket, különféle nyelvtudással IT-s munkára. A srácot már felvették, így párom is tett egy próbát, sikeresen.

Július közepétől Baselban töltöttek 2 és fél hónapot, a cég intézte az albérletet és a biztosítást (intézte, nem fizette), ők az egyéb papírmunkát és szükséges engedélyeket. Ám hamar kiderült számukra, hogy a magyarországi munkát nem fogják elkezdeni, ugyanis a cég egyre hajmeresztőbb dolgokkal állt elő a szervezetlenség, amatőr ügyintézés terén.

Hosszas mérlegelés, rengeteg beszélgetés, rokonoktól, barátoktól való sok-sok tanácskérés után úgy döntöttünk, még egy ilyen lehetőségünk nem lesz többet. A betelepedési engedély ugyanis 5 évre szól, így az ősszel a fiúk hazajöttek egy hétre, majd felpakoltak minket, lányokat, ruhát, matracot, kaját és nekivágtunk.

Úgy gondoltuk, hogy a nyáron megkeresett pénzből kihúzzuk legkésőbb decemberig. Ha addig nem találnak a fiúk munkát, akkor békén hagyjuk Svájcot és próbálkozunk máshol. Mert ekkorra már biztosak voltunk abban, hogy ha hitelmentes életet szeretnénk, a kezdeteket csak külföldi munkával lehet megalapozni.

Egy nehéz, de kalandos időszak

Mielőtt a fiúk hazajöttek, az utolsó nap sikerült egy csöpp 30-35 nm-es 1 szobás lakást kibérelniük októberre. Itt laktunk négyen, felváltva aludtunk a matracon és az ágyon. A fiúk naphosszat járták a várost, küldözgették az önéletrajzokat, jártak a munkaügyi központba meghallgatásra. Aztán az ebben a lakásban töltött utolsó héten elkezdődtek az interjúra hívások. Kis remény csillant fel.

Már nagyon kínlódtunk ebben a pici albérletben, ráadásul az utolsó hétre kaptunk egy kis reggel 7-től este 6-ig tartó fúrást a szomszéd lakásból. Azt hiszem, ezt az élményt senkinek nem kell bemutatni, aki panelban él, tudja, milyen „kellemes” tud lenni.

Időközben találtunk egy másik, olcsóbb és nagyobb albérletet, s alig vártuk, hogy elhagyjuk ezt a kis lukat, a vacak kis konyhájával, amiben nem lehetett egyszerre használni a sütőt és a gázrózsákat. Az utolsó nap átfúrtak a fürdőszobába, amit a lakást kiadó iroda munkatársa elintézett egy vállrándítással.

Az új, tágas helyen az események is gyorsabban haladtak, egyre több interjúra hívást kaptak a fiúk. Autóval jöttünk ki, mert így érte meg a legjobban. Benzinköltség feleződött és az interjúkra is ezzel lehetett a leggyorsabban, legolcsóbban eljutni. Így az egyhangú napokat megtörték az utazások az ország különböző pontjaira.

Legkényelmesebb Baselban lett volna maradni, hiszen itt zökkenőmentes volt az albérlethez jutás, három ország határán fekszik, biciklivel csak 10-15 perc mindkét határ, és néhány volt kolléga is Baselban vagy a környékén maradt.

Bizonytalanság után öröm

Az új lakást is egy hónapra béreltük ki. A második héten a barátunkat másodjára hívták vissza interjúra, egy Zürich melletti kisvárosba. Az interjú után ő a párjával hazautazott vonattal, mert kifutottak a tartalékaikból. Annyi maradt, hogy ha ezután felveszik, akkor még az első hónapban megél belőle. Épphogy hazaértek, másnap kapta is a hívást, hogy lehet menni szerződést kötni. Nagy volt az öröm, legalább egyikőjüknek sikerült!

A sors fintora, hogy német részen (részben) francia nyelvtudása végett vették fel, németül egy kukkot sem beszél. Ebben az időben párom is kapott biztatást az egyik cégtől, hogy hamarosan hívják második körre. Ez a lehetőség pedig francia részen lett volna, párom pedig franciából gyengébb, németül felsőfokon beszél.

Miután ketten maradtunk az albérletben, nyakunkba vettük a környéket a volt kollégáktól örökölt két bringával. Minden nap mentünk valahová, míg vártunk a visszajelzésekre, telefonokra. Számtalan HR-es telefon után végre kapott két időpontot, egyet Zürichbe és egyet Wallisellenbe. Mindkettő a hazaindulásunk időpontja előtt két nappal. A pénz vészesen fogyott, így a decembert már nem vállaltuk be. November utolsó napján indultunk haza, újabb interjúra való hívások ígéretével.

Elhúzódó várakozás

Egészen februárig húzódott a dolog. Ez idő alatt hol együtt voltunk párommal (hol az ő szüleinél, hol az enyémeknél), hol külön. Az eddigi közös életünk felhalmozott ingóságai nyár óta dobozokban egy rokonomnál. Borzasztó nehéz volt, hiszen sokat voltunk távol egymástól, és nem tudtuk mi lesz. Kétségek gyötörtek mindkettőnket, hogy jól döntöttünk-e, hogy meddig tart még ez a bizonytalan időszak.

Aztán január elejére visszahívta mindkét cég egy utolsó interjúra páromat. Szerencsére egy rokonom ismerősénél meg tudott szállni arra a két napra. Majd másnap épp csak leszállt a vonatról, a Wallisellen-i cég hívta, hogy szeretnének neki ajánlatot tenni. Repestünk az örömtől! Végre, mi is el tudunk indulni, elkezdhetjük építeni a jövőnket!

A svájciak és a pontosság

Ez úgy néz ki, hogy tőled elvárják, ők meg tesznek rá. Kényelmes népség. A hőn várt szerződést következő hétre ígérték, majd sorozatos „jaj, bocsánat, sok a munka, kevesen vagyunk a cégnél, sok a munka, jövő héten küldjük a szerződést, de tényleg, jövő héten most már tényleg” után az utolsó pillanatban február második hetében küldték.

Felmerült pár kérdés, amire szintén nem kapott túl hamar választ, de szerették volna, ha március elején kezd. A „jövő héten értesítjük”, de minimum két-három hét után érkező válaszok és hívások általánosak voltak az álláskeresésnél. Ráérősek, hiszen anyagi biztonságban élnek, nem tudják milyen az, amikor ki van számolva a pénzed, nincs olyan, hogy mi van, ha elfogy.

Itt jegyezném meg, hogy a francia területen lévő céget úgy kellett megzargatni, hogy mi van a végső körrel (a másodikat is megejtették még az ősszel), majd a sok „még nem tudunk mondani semmit” után kiderült, hogy azért nem tudtak, mert a cég végül nem indította be a pozíciót.

Egy új élet kezdete

Miután Zürich kanton minket is magába szívott, (csak ide nem akartunk kerülni, hiszen a legdrágább és legzsúfoltabb része Svájcnak) nekikezdtünk az albérletkeresésnek. Szembesültünk azzal, hogy az álomkuckót nem fogjuk tudni látatlanban kivenni. Ráadásul mind az igényelt négyzetmétert, mind a tervezett bérleti díjra szánt összeget csökkenteni kellett.

A következő akadályba akkor ütköztünk, mikor kiderült, hogy két embernek egyik kiszemeltünket sem adják ki. A barátunk is elkeserített, folyamatosan tájékoztatott minket, hogy ő hogyan halad. Mióta kint van(nak) 3 hónap alatt 4 különböző helyen fordult(tak) meg és nem jókedv(ük)ből.

Ingatlanirodás ajánlatokat elvetettük, ugyanis olyan kérdőíveket töltetnek ki, hogy az ember esze megáll, és még mindig nem biztos, hogy te kapod meg a lakást. Gondolok itt például arra, hogy megkérdezik mennyit költesz egy hónapban ételre, italra, egyéb cikkekre, szórakozásra, egyéb szabadidős tevékenységekre, és majd ők eldöntik, hogy ki tudod-e fizetni vagy sem.

Már mi is ott tartottunk, hogy első hónapra keresünk valami kolesz jellegű szállást, mikor rátaláltunk egy apróhirdetési oldalra. Itt szobahirdetések is vannak dögivel, keres-kínál opcióban. Párom regisztrált, feladott egy hirdetést, hogy márciustól egy pár keres bútorozott szobát minimum egy hónapra. Jöttek is értesítések kiadóktól, nagyon megörültünk.

Belefutottunk csalóba is, akiről a Tékozló Homáron is írtak néhány hónapja, és olyanba is, aki nem fogta fel, hogy ketten mennénk, s mikor ezt párom hangsúlyozta egyből többe került volna a szoba. Majd a végső pillanatban, az utazás hetében ránk talált egy nő, akinek nem volt gond, hogy ketten vagyunk, az sem, ha előbb költözünk márciusnál, és az sem, ha csak akkor fizetünk, ha már ott vagyunk. Nem volt mit tenni, őt választottuk, igaz mindezek mellett igen drága a szoba (1000 CHF, amiért szerencsével egy csöpp bútorozott lakást is lehet kapni kisebb városokban).

A Sors nekünk dolgozik

Március 1.-jén költöztünk be, egy estét ismerősnél töltöttünk. Félelmeink azonnal szertefoszlottak, mikor megérkeztünk a lakáshoz. Igaz 4. emeleti, tetőtéri lakás, lift nélküli kis társasházban, de közel a városközponthoz és kb. negyed óra autózásra párom munkahelyétől. Amikor beléptünk a lakásba, azonnal otthon éreztük magunkat.

Az is kiderült nyomban, hogy nem egy nővel osztjuk meg a lakást, hanem egy apuka nélküli 3 tagú családdal, akik nagyon kedvesek. A szobánk az emeletre és alsó szintre osztott lakás emeletén van, közös fürdővel és chill out résszel a nő lányával.

Aminek én a legjobban örültem, hogy SAJÁT MOSÓGÉPÜK VAN! Ez Svájcban nagyon ritka. Minden társas és tömbházban közös mosókonyha van, szárítógéppel, szerencsés esetben több gép is van. Vannak olyanok is, amikért fizetni kell, ilyen az itteni alagsori mosókonyha is. Gondolom ezért vettek sajátot.

Itt a hűtő, hol a hűtő?

Visszatérve a költözéshez: a hurcolkodás közben kiderült, hogy az ő hűtőjükbe már nem férne be semmi, ha mi is nagybevásárlást csinálunk. Így a délután folyamán elugrottunk a nővel hűtőt venni, amit ő fizetett ki. Így lett azonnal egy kis fagyasztós hűtőnk. Első este hagyományos, svájci vacsorával köszöntöttek minket. Raclette sütés, borozás, beszélgetés.

Ötleteket is kaptunk bevásárlásra. Ők is Németországban vásárolnak, Bülachtól (ahol lakunk) kb. negyedóra autózásra van a német határ. Bár Bülachban is sok bevásárló központ van, Migros-val, Lidllel, Aldival, Cooppal, elektronikai áruházakkal stb, a nagybevásárlást érdemes kint megejteni.

Közvetlenül a ház mellett van egy állandó bolhapiac, a Brocki, ahonnan mindent beszerezhetünk, ami majd egy esetleges üres lakás bérlésekor szükséges lesz. Potom összegekért kapni a legfontosabb, leghasznosabb dolgokat is, ide értve a különböző elektronikus tárgyakat is, amik valóban működő képesek. Példának okáért, egy több személyes raclette sütő 8-20 CHF között van, ami boltban 100 CHF-től indul.

Itt tartunk most

Nem sürgetnek minket a költözéssel, addig maradunk, amíg szeretnénk, csak időben szóljunk, ha költöznénk. Egyelőre nem is kapkodjuk el a dolgot, áprilisban még biztosan itt maradunk ennél a kedves családnál. Hiába a közös konyha és a fenti közös zuhanyzó, nem zavarjuk egymást semmiben. A szobánk szép, tágas, világos, rengeteg hellyel a dolgainknak. A felesleget pedig letehettük a pincerészükbe.

Óriási szerencsénkre a házhoz tartozik vendégparkoló, így ezért nem kell fizetni. Svájcban szinte lehetetlen ingyenes parkolót találni, sőt vannak olyan környékek, ahol a fizetősök is csurig vannak, és azon imádkozik az ember, hogy legalább egy ilyenben helyet találjon. Erről és sok minden másról a következő írásom szól majd. Beszámolok párom első napjairól a munkahelyén, elmesélem a bevásárlások menetét és költségeit, valamint a többi felmerülő kérdésre is igyekszem válaszolni.

Nyelvtudás

Tudom, elég hosszúra nyúlt az első kör, de zárógondolatként még néhány dolog rólunk: párom folyékonyan beszél angolul, németül, és közép szinten franciául, svédül. Megérteti magát dánul, norvégül, izlandiul. Valamint elkezdett szerbül is tanulni még nyáron, és a svájci németet is elkezdte. Ezek közül angolból és németből rendelkezik középfokú nyelvvizsgával, a többit magától, kedvtelésből tanulta meg.

Eddig csak IT jellegű munkát végzett, az utolsó munkahelyén a legjobban teljesítő munkatárs volt minden hónapban, az ügyfelek, a felettesei és a kollégái a korábbi munkahelyein is szerették és meg voltak vele elégedve. Egyszóval biztosak voltunk benne, hogy elhelyezkedik ebben a munkakörben.

Én angolul megértetem magam, és mivel rá vagyok kényszerítve, hamarosan visszazökkenek a középfokú szintre. Még februárban elkezdett párom németül tanítani, amivel szerencsére jól haladok, mert pár évig – igaz általánosban – tanultam németet, és sok minden előjön a megkopott emlékekből. Élvezem, annak ellenére, hogy ha választanom kellett volna, hogy mit tanulok meg magamtól, akkor utolsó helyen a német szerepelt volna.

Középiskolában ezért is váltottam angolra, mert nem szerettem a németet. Mindezek dacára tetszik a tanulás, jó lesz még egy nyelvet beszélni. Ami a munkát illeti: ha már lesz egy stabilabb német tudásom én megelégszem egy minimálbéres vagy részmunkaidős állással is.

Mindketten 27 évesek vagyunk, kommunikáció szakon végeztünk. Párom rögtön IT-s munkával kezdett főiskola után, és maradt is ebben. Nekem két alkalmi lehetőséget leszámítva semmi munkám nem akadt. Nagyon szerencsések vagyunk, hogy most így alakultak a dolgaink.

Bízunk benne, hogy amíg kint vagyunk (2-3 évre terveztünk) összeszedjük az életkezdéshez valót, és az ország enged minket hazajönni. Mert bármerre is jártunk a világban eddig, hazahúz a szívünk. Valahányszor visszatértünk főiskolai életünk színterére a barátokat meglátogatni, valahányszor átléptük a városhatárt, mindig az első gondolatunk az volt: De jó újra itthon lenni!

Reméljük, velünk tartotok külföldi kint létünk során, és megoszthatjuk veletek a tapasztalatainkat!”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kanada, Kanári-szigetek, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország,  Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Különösen szerencsések vagyunk

Az angol menedzser és a fakír

Hogyan béreljünk lakást?

Miért jó Genfben?

Belekóstoltam az igazi függetlenségbe

Nagyon haragszom Magyarországra

Fojtogatónak érzem ezt a légkört

Érzékeltették, mi csak külföldiek vagyunk

Hogyan írjunk Határátkelőt?

Otthon nincs kilátásom

Menni haza a biztosba, vagy maradni a bizonytalanban?

Felpezsdíteni rutinná vált életem

Érezzük a megkülönböztetést