Lilián Londonból levelez – a nagyon gyenge alliterációt félretéve, mai posztunk bizonyos szempontból érdekes esszenciája sok mindennek: a nem túl színvonalas magyarországi idegennyelv-oktatásnak, a fölösleges „büfé-ruhatár”-szakos diplomáknak, melyeket szinte törvényszerűen követ a kiábrándulás és az újrakezdés (esetünkben a takarítás), végül egy szakma elsajátítása. Na, ha elég homályos voltam, akkor nekivághattok Lilián írásának. :)

(Gyere és csatlakozz hozzánk a Facebook-on! Ha inkább levelet írnál, elmesélnéd a személyes történeted, azt a következő címen teheted meg: hataratkeloKUKAChotmail.com.)

Engem valahogy mindig is vonzott a külföld, a nagyvilág, bár én voltam az, aki a gimiben utálta, ha magnóhallgatás volt angol órán, mert alig értettem valamit, mindig féltem, nehogy felszólítsanak.

Bár angol szakos osztályba jártam (nem kéttannyelvű, csak emelt szintű), én voltam az egyik balfék, akinek nem lett meg a középfokúja időben, így érettségiznem kellett és bár átmentem, de csak egy hármassal.

Úgy nőttem fel, hogy a sportolás fontos része volt az életemnek (versenyszerűen, válogatott szinten), így kerültem testnevelés szakra a főiskolán, ami életem legjobb négy éve volt.

Amerikai nyarak

Arra azért hamar rájöttem, hogy tanár nem akarok lenni... Aztán lett egy térdszalag-szakadásom, ekkor rájöttem, hogy gyógytornász lenne az én álommunkám, de mint kiderült, nem sok lehetőség van másoddiplomaként megcsinálni otthon. Csak nappalin vagy levelezőn volt (legalábbis akkor), horror áron.

Így megcsináltam még egy büfé-ruhatár szakot (kommunikáció). Az egyetem alatt pár nyarat Amerikában dolgoztam (pincérkedés, takarítás) – addigra már a sportot a visszatérő térdsérülések miatt nem tudtam a korábbi színvonalon folytatni.

A nyarak végén mindig utaztunk pár hetet, imádtam és ez a pár amerikai nyár elég volt ahhoz, hogy letegyem a felsőfokút és arra is, hogy rájöjjek, nem tudok Magyarországon nyugton maradni, az életemet elképzelni, bár még eltöltöttem egy multinál majdnem 2 évet.

Irány London!

A válság kitörése után pár hónappal kijöttem Londonba. Kezdetben (két hónapig) egy barátomnál laktam, aztán béreltem egy szobát két litvánnal és egy lengyel sráccal London külvárosában.

Szerencsés voltam, a sportot itt is folytattam klub-hobbi szinten és így ismertem meg kijövetelem után egy héttel a páromat, aki angol. Azóta 3 és fél év telt el, már együtt lakunk és pár hónap múlva megvesszük életünk első lakását.

Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a barátom dúsgazdag milliomos, aki engem eltart: ő egy átlagos angol, átlagos angol menedzseri fizetéssel. Én pedig egy átlagos irodai dolgozó vagyok. A lakásunk foglalója két év kemény gyűjtésének eredménye lesz. (Tudom, otthon ugyanez kb. 5-10 év lenne, de hát nem véletlenül élek itt és nem Magyarországon.)

Jól hangzó, de semmit sem érő diplomák

Kijövetelem után kaptam (az otthoni multis állástapasztalatomnak köszönhetően) egy egész jónak tűnő szerződéses irodai munkát. A fizetés jó volt, de a főnökeim lelkileg kikészítettek, sírva mentem minden nap dolgozni. Alig vártam, hogy leteljen a szerződés.

Ott álltam két jól hangzó, de semmit nem érő diplomámmal, és nem volt munkám. Így kerültem egy takarítócéghez. Lealacsonyító volt, de tudtam, hogy jól takarítok, és bíztam benne, hogy ez csak átmeneti állapot. Küzdöttem érte, hogy az legyen.

Végül egy kínai cégnél kötöttem ki és lettem pénzügyi asszisztens. Az sem volt egy álommunka (aki dolgozott már kínaiaknak / ázsiaiaknak, az talán tudja, miért – heti 6 munkanap, kevés pénz, stb.), így újra keresni kezdtem. Így találtam meg azt a helyet, ahol már két éve dolgozom finance executive-ként. Én, aki nem véletlenül ment tesi és kommunikáció szakra anno, akinek hármas lett a matek érettségije (is).

A könyvelés, pénzügy és én sosem voltunk jó barátok. Aztán így, harmincon túl, úgy gondoltam, ha már így hozta az élet, talán be kellene pótolnom az elmulasztott (valamit érő) tanulmányokat, így belekezdtem egy nemzetközi mérlegképes könyvelő iskolába.

Muszáj megcsinálnom

Baromi nehéz, még úgy is, hogy már van pár éves tapasztalatom, meg úgy is, hogy azt mondhatom, majdnem anyanyelvi szinten beszélem az angolt. De tudom, hogy muszáj megcsinálnom, ha vinni akarom valamire egy idegen országban.

Szóval mindenkit arra bíztatok, legyen kitartó, bátor és nyitott, ha úgy hozza a sors. Tanulni (valami újat) pedig sosem késő (akár otthon, akár máshol), csak minél idősebbek vagyunk, annál nehezebb, de megéri! Jobb fizetés, jobb élet és ami fontos, nagyobb önbecsülés a jutalom.

Hiányzik-e Magyarország? Persze, jó lenne, ha a szüleim és a gyerekkori barátaim pár kilométerre laknának tőlem, de én örökre jöttem el, és minél több időt töltök itt, annál erősebb ez az elhatározás.

Csak remélni tudom, hogy a jobb életet, a kettős állampolgárság és az anyanyelv előnyeit nem csak én élvezem, értékelem, hanem majd a gyerekeim is ugyanígy fogják.”

Legyél te is országfelelős! Ahol már ott vagyunk: Ausztria, Ausztrália, Belgium, Brazília, Brunei, Ciprus, Chile, Csehország, Dánia, Egyesült Államok, Franciaország, Hollandia, India, Izland, Izrael, Japán, Kambodzsa, Kanada, Kanári-szigetek, Málta, Mexikó, Nagy-Britannia, Németország, Norvégia, Olaszország, Omán, Spanyolország, Srí Lanka, Svájc, Svédország, Szingapúr, Törökország és Új-Zéland. Jelentkezni (valamint az országfelelősökkel a kapcsolatot felvenni) a hataratkeloKUKAChotmail.com címen lehet.

Olvass és szólj hozzá!

Hogyan (és hogyan NE) keressünk állást Ausztriában?

Luxemburg, te drága!

Élet a világ tetején

Segítség! Merre induljunk?

A szobalány és a recepciós: egy nap a hotelben

Összecsomagoltuk az életünket

Maguk sem tudják, mire vállalkoztak

Gatyában és papucsban Madridban

Magadra számíthatsz, senki másra

Képtelen lennék távkapcsolatban élni

A belfasti kaland

Közölték, hogy nem beszélek elég jól magyarul

Párhuzamos történet, avagy a nyelvet nem szabad feladni