A mai egy különleges poszt, hiszen (ha jól érzékelem) a nagyvilágnak nekiindulók jókora többsége maximum a harmincas éveiben jár. Dadus azonban elmúlt már 50 éves, amikor úgy döntött: szerencsét próbál.
„Odahaza becsülettel dolgoztam 25 éven át napi 12 órát, hogy a gyerekeim el tudjam tartani. Azt hittem, hogy majd ha felnőnek, nem kell annyit dolgoznom és szépen megélek. Voltak álmaim, vágyaim, melyek azonban az otthoni keresetemből nagyon lassan, vagy egyáltalán nem válhattak valóra.
Sikerült vidéken vennem egy romos kis házat, de munkahely nem volt, vagy ha igen, akkor csak fillérekért. Interneten találtam egy hirdetést, melyben külföldre kerestek házvezetőnőt. Válaszoltam rá, bár nagy reményeket nem fűztem hozzá.
Ekkor hirtelen felgyorsultak az események, és két hét alatt döntenem kellett, hogy felrúgom-e az otthoni életem, otthagyom-e a családom, és az egyik bizonytalanból elindulok-e a másikba. Elindultam, nyelvtudás, pénz nélkül, az ismeretlenbe, egy jobb élet reményében.
Azt hittem, belehalok
Amikor leszállt a repülő, bizony reszketett a térdem, de szerencsére szimpatikus hölgy és gyerekek vártak. Az első két hónapba azt hittem, belehalok. Nemcsak a honvágy, hanem a rengeteg munka, szekírozás miatt. Azzal vigasztaltam magam, hogy otthon a főnök ordította le a fejem, eltapostak, itt legalább több pénzért tűröm.
Első szabadnapomon a városban csak álltam, remegett kezem-lábam, dobogott a szívem – hát itt vagyok, amiről csak álmodni mertem!
Később javult a helyzetem, mástól is hallottam már, hogy ha az ember az első időszakot kibírja, azzal bizonyít és elfogadják jó munkaerőnek. Több mint egy évet voltam ennél a családnál, csodálatos helyekre mehettem velük.
Egy év itthon
Ha hazautaztam, valakinek érezhettem magam, nem jelentett gondot a vásárlás. Évtizedeken át sok mindenről kellett lemondanom, de más érzés úgy a boltba menni, ha van nálam elég pénz.
Egy év után hazamentem, megpróbáltam boldogulni. Nem sikerült, de jött egy újabb külföldi lehetőség. Összevetettem az itteni egy évem az otthonival és a kijövetel mellett döntöttem. Tudom, a pénz nem boldogít, de nem árt, ha van.
Nem bántam meg a döntésem, sokat látok, tanulok, ha hazautazom, minden időmet a családommal, a barátaimmal, pihenéssel tölthetem. Nem kell idegeskednem, hogy miből fizessem ki a számláimat.
Köszönöm, hogy elolvastak, a történetem talán másoknak is példa lehet arra, hogy merni kell változtatni.”
Dadus tehát így látja a dolgokat. És ti? Valóban nem késő változtatni? Mekkora bátorság kell az elinduláshoz?
Véleményeteket, saját történeteteket várom itt, a kommentekben, vagy a Facebook-oldalon, (ahol már ezernél is többen vagyunk, bizony!) ami a kapcsolatépítésre is jó. Aki pedig megtisztel azzal, hogy megírja véleményét, saját történetét privátban, az a hataratkeloKUKAChotmail.com címre teheti meg.
Olvasd el a legérdekesebb posztokat és szólj hozzá!
Választunk egy országot magunknak
Elindulni, de mennyiből? - gyakorlati tanácsok
Nem bántuk meg, de nagyon nehéz
Nem tudom, hol is van az otthonom
Utolsó kommentek